2015.11.05.  Sutty busz

Üdv!
Tehát az identitás-rés…
ezt nem lehet betömni kajával, piával, vásárolgatással –akkor is ha nincs rá pénz-, semmilyen függőség nem segít a megrekedtség érzésén…
egy darabig lehet egyre többet inni, játszani a gépen, pornót nézni, lehet egy picivel több pénzzel pókerezni, de hiába… a rés nem lesz keskenyebb és a helyzet csak romlik…
ilyen külső dolgok nem szüntetik meg a problémát, a fájdalmat, szorongást, depressziót kiváltó okot…
ja… azt a különbséget, aminek látszunk és amilyenek valójában vagyunk, azt felesleges kikiabálni a világnak, a kollegáknak… az okok, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek szintén nem kívánnak nyilvánosságot…
egy reggel bemegyek majd a dojoba és szépen a többiek nyakába zúdítom a gyerekkorom?
… minek? …
elég otthon, egyedül szépen dolgozni az ügyön… nem elemezgetni kell őket, nem állandóan elmesélni mindenkinek… egyrészt közben újra átéli az ember, még jobban függ’ tőle, másrészt ez mentális szemetelés… ne legyünk energiavámpírok…
más az információ közlés, ha fontos, és más a folyamatos panaszkodás, önigazolás, hogy -nem tudok másmilyen lenni, háát ezek történtek velem, jaj de sajnálatra méltó vagyok, hát így már értitek, hogy miért vagyok csak ennyire képes, ugye?
na neee... ez nem hoz változást… max. megunnak minket, mert mások nyavalygó lemezeire hamarabb ráunnak az emberek, mint a sajátjukra...

a feladat az önkorlátozó érzelmek kitörlése a memóriából… a megmaradt emlékeket hívhatjuk bölcsességnek…
a tiszta, érzelemi töltet nélküli emlékeket…
már nem fáj, nem korlátoz, de tudom, hogy a jövőben mit kell tennem, hogy ne történjen meg mégegyszer…
én komolyan mondom, hogy nem adnám oda egyik régi borzalmamat sem, se érzelmi se fizikai téren… szükségem volt rájuk, hogy az legyek, aki most vagyok… pl. a hosszantartó fizikai fájdalom… akkor szörnyű volt… ne akarjatok így tanulni, legyetek okosak, lehet azt másként is… de mikor hosszú hónapok után túl voltam rajta, akkor más ember lettem… már közben is…
nem áldozatnak érzem magam, hanem megtanultam leválasztani a fájdalomról a szenvedést… és azóta, -már hét éve- az egészen apró, hétköznapi dolgok is csendes öröm forrásai… pl. felvenni egy zoknit fájdalom nélkül…
csak úgy… suttyy…  azelőtt észre sem vettem, hogy ez milyen frankó…  azóta örömforrás…
  de szinte minden mozdulat… szinte folyamatosan élvezem a visszakapott mozgás örömét… tüsszenthetek úgy egy bátrat, hogy utána nem potyog a könnyem… imádok tüsszenteni... :) különben is klassz… jön a kis izgalom, inger, fokozódik, fokozódik, már nagyon várja az ember, hogy jó legyen, éééés aakkor… báááámmm… isteni…
főleg ha kéznél van zsebkendő, nem úgy, mint a múltkor, mikor egy pizzériában éppen kaja közben kapkodtam a zsebeimhez és sikerült is időben előkapni egy nejlonzacskót… elegánsan, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog visszacsörömpöltem a zsebembe és azon morfondíroztam, hogy nekem nincs is kutyám.. miért az én zsebem van tele hülye szarszedő zacskókkal???
na mindegy…
a lényeg a csendes, minősítés, címkézés nélküli folyamatos figyelem… figyelem a gondolataim, de nem foglalkozom velük, nem veszem őket komolyan… az én figyelmem a víz, a gondolatok csak úszkálnak benne, mint a halak… nem zavarnak meg a vízségemben… kaja nem kell nekik, mert akkor sokat piszkítanak, de ez nem jó kép, mert állatkínzás, szegény halak... jó... nem minden példa sül jól el... de úgyis értitek mire gondolok... tehát figyelni…
a gondolatokra figyelés helyett könnyebb ha az érzelmeinkre figyelünk, a fizikai részre… hol milyen izmom feszül, miközben leütném mérgemben a bunkót, aki tegnap úgy kanyarodott ki elém, hogy a nemazénalányomkutyája csak úgy nyekkent hátul… tehát nagyszerű alkalmam volt, hogy megfigyeljem, hogy ugrik össze a gyomrom, hogy mered ki a szemem, hogyan akad el a lélegzetem, hogyan dobban a szívem, hogyan szorítom a kormányt még az után is, hogy már nem durrantam bele, és egyenesbe tartottam az autót… a vészhelyzetben gyors reakció, nem a döntésem alapján, hanem spontán, aztán a szusszanás, hogy okés, aztán a megfigyelés, hogy már elmúlt, nincs baj, de a méreg az még itt van…
hogyan van itt? mit csinál bennem fizikailag? elé vágjak, megverjem? –munkásbusz volt- , jó, akkor nem… ez van az agyamban, de mi van a testemben? ezzel olyan jól elvoltam, hogy egy kicsit toltam a buszt, aztán megelőztem, át se néztem rájuk, a stresszhormonokat kitomboltam magamból egy kis 120-al 70 helyett, és mire a következő faluba értem, már dudorásztam… most h felidézem újra pihegve veszem kicsit a levegőt, picit befeszült a gyomrom és néhány izmom feleslegesen feszkóbb lett… na ezt teszi ha újragondolom.. újra is érzem a testemben…
tehát kuka… laza fej-vállkör... 1-2 mély levegő... lazán… és már vigyorgok...
laza testben nincs dühös gondolat...
minek is mesélném el ezt bárkinek? hogy újra átéljem? frászt… szállj el… kuka… nincs szükségem rá... nem elég, hogy akkor rossz volt, most is az legyen? előbbre visz? tanulok belőle valamit? van valami haszna? jó ez nekem? nem? másnak jó? nem? akkor huss… huss…

béke van és nyugalom... szép az élet… megyek, teszem a dolgom...
sziasztok…

 

 

Oldal: Sutty busz
Egy kvantummechanikus küzdelmei - © 2008 - 2024 - lujzazen.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat